Kövess minket
https://hu.stiri.plus/wp-content/uploads/2018/07/Întrebăm-România-Împreună.jpg

Vélemény

A Brexit, a populizmus súlyos formája

Miután az Egyesült Királyság az Európai Unióból való kilépésével kapcsolatos tárgyalások során rossz hírek özönével szembesült, szinte elfelejtettük, hogyan is kezdődött ez az egész szappanopera. 2015-ben az akkori brit miniszterelnöknek, David Cameronnak, az ellenzékkel dacolva szüksége volt egy új szerelmi történetre a választóival.

Már korábban is felmerült a brit társadalomban az Európai Unióból való kilépés gondolata, az EU keleti terjeszkedése során. Néhány destruktív, gátlástalan politikus a nacionalista populizmus útját választotta.

Különös módon az Egyesült Királyság – az az ország, amelynek sikerült a volt gyarmatokból származó számos polgárt integrálnia – érzékennyé vált a kelet-európai munkások gazdasági migrációjára. A lengyel szerelő a Kelet és Nyugat közötti harc, a becsületesen elvégzett munkával szembeni indokolatlan megvetés szimbólumává vált. Úgyhogy Cameron miniszterelnök, azon törekvésében, hogy magát új színben tüntesse fel, elfogadta az országa EU-s jövőjéről szóló népszavazás megszervezését, a negatív eredmény reményében.

Olyan darab rendezésére vállalkozott, amelynek forgatókönyvét a közönség írta. Míg a showbusinessben a dívák új arcélének kialakításához csupán néhány plasztikai műtétre és egy új luxusautóra van szükség, addig a politikusok arculatváltása a nép számára igen költséges. 2016-ban Cameron európai körútba kezdett, amely során főleg a kelet-európai országokat próbálta meggyőzni arról, hogy állampolgáraik túlságosan sok és széleskörű jogot élveznek országában, így azokat korlátozni kellene: azonos vagy akár nehezebb munkáért a kelet-európai migránsoknak kevesebb jog járna. Ez történik, ha a Canary Wharf-beli pénzügyi szakemberekkel ugyanazt a levegőt kívánod szívni, vagy ha kevés szabad napok egyikén Shakespeare szellemét akarod megidézni a Globe Színházban. Cameron nem akart Brexit-et, de úgy gondolta, hogy az arculatváltozása megköveteli a nép megkérdezését. Beindított egy olyan gépezetet, amelyet nem tudott többé irányítani, és ezután amilyen gyorsan csak lehetett, a hátsó ajtón keresztül távozott. Theresa May szintén arculatváltást keresett 2017 áprilisában, amikoris 2017. június 8-ára előrehozott választásokat kért, három évvel a terminus előtt, hogy pozícióját konszolidálhassa, még mielőtt az EU-val való tárgyalások kezdetüket vennék. A választások nem nyújtottak kedvezőbb pozíciót számára, éppen ellenkezőleg, de May nem ismerte el, hogy stratégiája helytelen, és mindent úgy folytatott, mintha mi sem történt volna.

Más gátlástalan populista politikusok bekiabálásokkal támogatták a válást; Nigel Farage-zsal, a rohamos emelkedést ismerő euroszkeptikus UKIP párt fejével az élen, aki csupán azzal foglalkozott, hogy megalázza a kelet-európai munkásokat, s ezt a témát a Brexit fő motivációjává emelje. Hogyha már politikáról és képmutatásról beszélünk, nem kell elfelednünk a May-kabinetből legutóbb kilépett négy tagot sem, élen magával a Brexit tárgyalásokat vezető miniszterrel.

A politikai képmutatás a tetőfokra hágott: az UKIP feje el kezdett sajnálkozni afölött, hogy a keletiek igazságtalan bánásmódban részesülnek, másodrangú állampolgárként kezelik őket. Azok, akik az Egyesült Királyság uniós kilépésére vonatkozó tárgyalásokat vezették, azért mondtak le, hogy a Brexit esetleges kudarca ne befolyásolja politikai karrierjüket. A négy miniszter megszimatolta a May-kormány elleni bizalmatlansági indítvány lehetőségét, ezért politikai bőrét mentve mondott le.

A nem kívánatos keleti munkás mítosza

A nacionalista populizmus volt a fő mozgatója annak a kampánynak, amely az Egyesült Királyságöt kiszakította az EU-ból. „A migránsok – főleg a keletről újonnan érkezők – elveszik a munkahelyünket és a szociális segélyeket” – kiabálták a nacionalisták. Nehéz elképzelni, hogyan sikerült ezeknek a keleti vadaknak, hogy egyidejűleg dolgozzanak, és otthon is üljenek; de még e szlogen abszurditása ellenére sem vette észre a brit szavazók 51,9 százaléka a manipulálást, és így megszavazták az Unióból való kiválást. A britek nem látták, hogy a keleti munkások fellendítették a szigetország gazdaságát. Konkrétan a lengyel, a román és bolgár dolgozók ugyanazt a munkát vállalták el kevesebb fizetésért, mint amennyit a britek kaptak volna, és ezzel a brit vállalatok profitját növelték.

A brit vállalatok jólétének növekedése megmutatkozott az államkasszába befolyó adók nagyobb összegében, a fogyasztás és a befektetések növekedésében, ami többlet jövedelmet hozott az állami költségvetésnek. A gazdaság versenyképesebbé lett, az állam pedig gazdagabb. Egy irigylésre méltó helyzet alakult ki, főleg amikor más nyugati országok kínlódtak a gazdasági válság előtt felgyülemlett makrogazdasági problémák kiegyenlítésével. Nagy teljesítmény munkaerővel rendelkezni akkor, amikor Európa krónikus munkaerőhiánnyal és negatív demográfiai mutatókkal küzd.

A gazdasági növekedés szükséges, sajnos nem túlságosan inkluzív, alapelemeinek megléte, – munkaerő, tőke és tudás, – magyarázza a brit gazdaság szinten maradását a népszavazást követően is. A brit valuta érzi a referendum hatását, a gazdaság csökkenő tendenciát mutat, de még mindig kényelmes zónában marad, a munkanélküliség csökken, az ingatlanárak mérséklődnek. Az egyes gazdasági elemzők által előrevetített gazdasági katasztrófa nem következett be, többek között azért, mert a pénzügyi piacok helyzete kedvező volt, a likviditás megfelelő, és kevés volt a bizonytalanság. Egy 2007-ben indított Brexit sokkal súlyosabban érintette volna a brit gazdaságot.

Az Egyesült Királyság Kanadában és Indiában bízik a birodalmi gazdasági és politikai ereje helyreállításában. Nem csoda, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD), amelyet a keleti tranzíció kezdetekor Jacques Attali hozott létre, London székhellyel, és amelyet egy brit, Sir Suma Chakrabarti vezet, új tagállamot fogadott be nemrég: Indiát. Az EBRD-ét azért alapították, hogy finanszírozza és támogassa az új, törékeny kelet-európai demokráciákat és gazdaságokat, és segítse őket a gazdasági emancipáció nehéz útján.

Az EU-t eredetileg egy növekedő projektként gondolták ki, 2009-ig egyetlen célja és értelme a bővítés volt, amíg a Lisszaboni Szerződés be nem vezette a tagállamok kilépésére vonatkozó híres 50. cikkelyt. Minden politika úgy volt kigondolva, hogy biztosítsa a gazdaság konvergenciáját és flexibilitását, valamint a közös pénznem bevezetését. Az EU-t megalapozó szerződés nem beszél a kilépés lehetőségéről, az egységes pénznem bevezetése pedig adott. A gazdasági integráció kifejezése a monetáris egység, amely növelné az Unió versenyképességét és teljesítőképességét.

A válás bürokráciája

Az Egyesült Királyság Európai Uniótól való elválásának története azonban folytatódik. 2018 novemberében, 17 havi tárgyalás után, az Egyesült Királyság kormánya és az Európai Bizottság megállapodott egy 585 oldalas dokumentumban, amely szabályozza kettejük viszonyát az Egyesült Királyság kilépését követő időszakban. Az elkülönülésre 2019. március 29-én kerül sor, pontosan két évvel a brit miniszterelnök által kezdeményezett kiválási folyamat kezdetét követően, amint azt a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelye előírja. A kilépést egy 21 hónapos átmeneti időszak követi, 2020 végéig. Az átmenet célja megvédeni a cégeket és személyeket, amelyek tevékenysége az az Egyesült Királyságtól függ. Ellenkező esetben a kilépést megsínylenék a munkaerő, tőke és befektetések, mind az Egyesült Királyságban, mind az Unióban, és a kettő közötti kereskedelem szenvedne.

A kilépési egyezmény oldalról oldalra végig veszi azokat a szerződéseket, egyezményeket és szabályozásokat, amelyeket a britek uniós tagságának 43 éve alatt hoztak és alkalmaztak. Emlékezzünk arra, hogy Az Egyesült Királyság csak 1973 január 1-én, harmadik próbálkozásra lett az Európai Közösség tagja, miután Franciaország kétszer megvétózta, 1963-ban és 1967-ben. Most az Egyesült Királyságnak mintegy 39 milliárd fontot kell visszafizetnie az EU-nak, megoldást kell találnia a területén élő 3,2 millió EU-polgár számára, meg kell vonnia az EU-s határt közte és Írország között, és sok egyebet meg kell oldania. Az érzékeny pont az Írországgal való határ, amelyet a térség békéje szempontjából szimbolikus erővel bírő kétoldali egyezménnyel szüntettek meg, újrabevezetése pedig egyfajta hadüzenet egy olyan vidéken, amelyet még nem rég erőszakos cselekmények határoztak meg. Noha Észak-Írország a maradásra szavazott, arra kényszerül, hogy a többséget követve távozzon. Nyilvánvaló volt, hogy az EU-ból való kilépés után a közös piac helyett, ahol a javak, szolgáltatások és a tőke szabadon közlekednek, vámunióra kerül sor, ahol határok vannak!

Bár az EU és a brit kormány közötti egyezmény aláírása fontos lépés, a tulajdonképpeni távozás további lépéseket feltételez: a tagállamoknak jóvá kell hagyniuk a megállapodást, azaz legalább 20 tagállamnak, amely az EU lakosságának legalább 65%-át képviseli, az Európai Parlamentnek ratifikálnia kell, illetve a brit parlamentnek is jóvá kell hagynia a kiválási és az átmenetet szabályozó egyezményt. Az eddigi tárgyalások nehézségei és az egyes politikusok opportunizmusa jelentős kockázatot jelent a Brexit tisztes lezárására nézve. Ha valaha majd az Egyesült Királyság újból az Unió tagja szeretne lenni, újra pályáznia kell, mint minden más államnak.

Az ártatlan áldozatok

E sokszor titokzatos tárgyalásokon túl, az egyszerű emberek százával szembesülnek a megoldatlan kérdésekkel: „Ha brit polgár vagyok és Spanyolországban élek, lesz még egészségügy biztosításom, és átutalják majd a nyugdíjamat?”, vagy „Ha van egy kiviteli szerződésem egy EU-s céggel, mikor és mennyi vámot kell fizetnem?”, vagy „Ha mi, román állampolgárokból álló család, legálisan dolgozunk az Egyesült Királyságban, és gyermekeink 2014-ben, illetve 2017-ben születtek Skóciában, el kell hagynunk a szigetországot 2020-ban?”. Az ügyvédek választ találnak majd mindezekre a konkrét kérdésekre, de fizetség ellenében, és nem azonnal. A bizonytalanság beférkőzött számos ember életébe, tudtukon kívül. Lehet, hogy ezek közül egyesek a távozásra szavaztak, mert nem mondta meg nekik senki, mi lesz e lépés következménye. Mert a Brexit a populizmusról szól.

(ford. Balla Melinda)